Eljött a szeptember és vele együtt a fotós és vadász szíveket is megdobogtató esemény, a gímek násza, a szarvasbőgés. Most is mint mindig, a Dunántúl erdeiben indult hamarabb a nagyvad udvarlása. Itt még a zöld, buja, szinte nyári növényzetben zajlik a bőgés, ősznek nem sok jele van. Bemelegítésnek cserkeltem pár gyors kört, egy rövid kirándulással. Felüdülés a Dunának ezen az oldalán, hogy az ember még találkozhat vaddisznóval, felénk a pestis sajnos teljesen kitakarította őket, illetve muflonnal is, amivel a farkasok végeztek az észak-keleti hegységeinkben :( Szegény embert az ág is húzza... Na de vissza az erdőbe.. íme néhány kocka a kezdésről:
Igazából a "melléktermékek" jobban tetszenek idén. Egy bőgő bikára cserkeltem reggel, amikor kiértem egy nyiladékra. Mivel a bika is közeledett így lebújtam és vártam, mégse én mozogjak, inkább a vad. Feszülten figyeltem magam elé, amikor egyszer a hátam mögül zörrent az avar. Amikor megfordultam egy nappail vackára siető disznó nézett velem farkasszemet.
Másik alkalommal muflon kosok legeltek elém, miközben a bikákat hallgattam. Beengedtem őket ameddig csak lehetett és csak akkor kezdtem el exponálni.
A kirándulás után a hazai pályán folytattam, a Bükk lankáin. Itthon egy jó héttel később indult minden. Sok reggelt kint töltöttem a területen, az esték nagyon gyengén voltak. Mivel az itteni szarvasok elég kiszámíthatatlanul mozognak így a portrék helyett, idén megpróbáltam tájba komponálni őket a nehéz terepeken.
2 hét után végre megmutatta magát a fenyves ura is, amikor háreme után végre kisétált a takarásból:
A későbbi kezdésnek megvan az az előnye, hogy mire itt csúcson van a bőgés, már szép színekben játszik az erdő, sőt akár októberi fagyokban, ritkán novemberi ködös hajnalokon is zajlik még némi utóbőgés.
Bőgés végeztével a bikák csapatokba állva kezdenek táplálkozni, bepótolni a majd 2 hónapos kihagyásukat.
Most mikor ezt a bejegyzést írom, már az agancsukat hullajtják... aztán indul elölről az egész körforgás, amit a fajfenntartás mozgat.
