2015. március 11., szerda

Meseállatok nyomában

Egyszer volt, hol nem volt... na jó nem. A történet 2013 tavaszán indult, amikor egy a megyét járó területi képviselő vadászbarátom szólt, hogy látott egy teljesen fehér őzet az útról munka közben. Egyből felkeltette az érdeklődésem, és mondtam neki, hogy szerezzen már valami ismerőst a területről, akivel egy fotózást össze lehetne hozni. Kaptam egy számot és össze is ismerkedtem a terület egyik vadőrével Pistivel. Szóltam S.-nek is, mivel nekem se komoly felszerelésem, se tapasztalatom nem volt egy ilyen témához. Hajnalban kimentünk, Pisti rámutatott egy erdőfoltra, hogy "Hát ott szokott feküdni!", és nem hittünk a szemünknek. Egy hófehér, barkás (az is hófehér) bak feküdt néhány normál színváltozatú fajtársával a fák között. Gyors haditerv, és 2 irányból megpróbáltunk rájuk, menni, de szagot kaptak és megléptek. No sebaj, ha ezek ennyire stabilan itt vannak, legközelebb meglesz... fotózás-fotózást követett, de többet nem láttuk. Volt hogy egész nap barangoltunk, de nem került elő. Gondolná az ember, hogy a természetben egy fehér állatot milyen könnyű megtalálni, de mivel a többbi őz is ezt gondolja, ezért állandóan elkergették szerencsétlent, így nagyon nehéz volt megtalálni. A téli és nyári beállóhelye között is tizenkilométerek voltak. Rejtett életet élnek.

Ahogy múlt az idő, úgy csendesedett a kijárások gyakorisága, fogyott a lendület. Eljött a szeptember és már a bőgő bikák után jártunk a terület másik végén. Egyik hajnalon, amikor végig sétáltunk egy völgyön a bőgést követve, egyszercsak ott állt előttem. Hirtelen úgy meglepődtem, azt se tudtam mit csináljak. Gyorsan amennyire tudtam a közelébe férkőztem, de a már majdnem a bozótba belépő bakról ilyen képet tudtam készíteni:


A kép sajnos csak dokufotó minőség lett. A bak eltűnt. Hiába jártam a vidéket megint nem láttam többet. Téli hajtásokban még felbukkant egy fenyvesben pár kilométerre, de aztán végleg eltűnt.

Úgy gondoltam vége a történetnek, amikor Pisti szólt tavaly összel, hogy van egy normál sutának két hófehér gidája a terület egy harmadik részén. Meg is voltak az új célpontok. Megint ment a tervezés, kijárogatás, de bizony a fehér őzeket soha nem láttam. Volt hogy megkérdeztem Pistit látta e őket, mire aztmondta "Nem voltam arra mostanában, de kiugrok megnézem!". Fél óra múlva hív, hogy ott legelnek előtte! Pffff! Nem akartam elhinni. Jött a tél a hó, ez volt a nagy terv, havon megfotózni őket. Pár reggelt eltöltöttem a -13 fokban a havon hasalva, de semmi. Eredmény nélkül maradtam.

2015.03.10 délután, cserkelés

Tegnap délután nézem az időjárás előrejelzést, jön az eső másnapra. "Hova kellene kimenni ebbe a szép időben? Megnézem én a fehér őzeket!". 4 órakor már a területen vagyok. Elcserkelek az őzek vélt helyéig, de semmi. Pár őz legelt kint az ellenkező irányban, gondolom megnézem őket. Egy kis kúszás után, pár kocka készült róluk.



Ahogy távcsövezem a tájat a domboldalból, egyszercsak hopp, ott vannak a fehérek... a völgy másik végében!


Két garád is van közöttünk, de a nap már gyorsan bukik le, úgyhogy futás, ameddig lehet. A tüdőmet majd kiköpöm, beöltözve, mindenhol folyik rajtam a víz. Kinézek az első garád mögül... még ott vannak.


Innentől belassulok. Kénytelen vagyok mert a zihálástól nem bírom megfogni a gépet, meg lassan hallótávolságba kerülök. A garád mögötti cserkelés mindíg megtéveszt, legalábbis fotózáskor. Az ember azt hiszi nem látható, de a gallyak között a sziluett, főleg ha mögülem jön a fény, mindíg látszik. Hát így jártam most is. Ahogy megpróbálok kiemelkedni (sajnos a szelem se volt a legjobb), már figyelnek, és indulnak is.







Megléptek.. elszalasztottam ezt a jó lehetőséget. Bár szántás szélén legeltek, de ha van időm lehet, hogy kialakult volna valami a helyzetből. Bandukolok vissza a kocsi felé, amikor a második garádtól visszanézek, és láss csodát, a kis család kint legel a domboldalon egy tisztáson.


Csak nem hagyom itt őket. Még van egy kis időm, próba szerencse!
Elkezdődik megint a menetelés, majd ahogy közeledek négykézláb, a végén laposkúszással. Óvatosan haladok, mindíg csak még egy picit, csak még azt a bokrot érjem el, csak még azt a fűszálat, csak egy gallyat játszak ki a képből. Közben kattog a gép.


Figyelnek, de nem tudnak mit kezdeni a látvánnyal.


Állítgatom a gépet, rákerül a távkioldó is. Egyik kezemben a hátizsákom, ami a babzsák jelen esetben, másikban az optika, és kúszok egyenesen feléjük. Tüskék a térdemben, könyökömben, mindenhol, de ezt most kell megcsinálni.



Sikerült orrbacsikarnom magam egy szederindával, úgyhogy már a vér is álcázza az arcomból kilátszó kis felületet! :) Közben a nap lassan lebukik, fogy a fény.



A képek nagyrésze vágatlan. Vágva próbáltam pár szóló őzes képet is csinálni.



A kúszásomnak a kifáradás vetett véget. egyszerűen már nem bírtam a dombon, tüskén keresztüli kúszást, úgyhogy kénytelen voltam felemelkedni, így odébb kocogtak. A fotók elkészültek, nagy az öröm. Két év munkájában lett végre eredmény, nagy dolog ez számomra! A fények jók voltak, közelebb lehettem volna, és amin még dolgozni kell a hangulat és a környezet. Első körben elégedett vagyok, de remélem lesz még folytatás... ;)

2 megjegyzés:

  1. Köszi! Dolgozok még a dolgon. Remélem nem volt itt vége atörténetnek! :)

    VálaszTörlés